Beszélgetés Boross László kertészmérnökkel, a Körös Klub Pro natura díjas elnökével
- Nagyjából 15 éve ismertem meg Boross László kertészmérnököt, Laci bácsit. Ami akkor megragadott és amit azóta is érzek, az a természet iránti szinte fanatikus rajongása. Ez hogyan alakult ki vagy honnan hozta?
- A természet szeretete Mezőberényből, a szülői házból ered. Körülbelül 65-66 évvel ezelőtt -visszaemlékezem határozottan- amikoris Mezőberényben nagyapám gazdasági iskolaigazgató volt, én ott voltam náluk. Egyszer egy délután befogott a kordéba, kétkerekű kocsi volt lóval, és elmentünk a Petőfi hídon át Okány felé, Mezőberény határába. Azon a vidéken rendkívül sok valeriana officinalis, macskagyökér volt, amiből agyapám saját részére gyűjtött be. Házunknak hatalmas padlása volt és ilyen rácsokon, szúnyoghálós rácsokon szárította a gyógynövényeket, amikből azután esténként teát készített.
- Laci bácsi akkor gyermekként többször részese volt ezeknek a kirándulásoknak.
- Részese voltam, nem mindig de sokszor. És nagyon sok fele vitt és ő hívta föl a figyelmem, hogy milyen csodálatos színei vannak a növényeknek, milyen csodálatos alakja és illata vannak a virágoknak, hogy szinte hihetetlen a természetnek ez a sokoldalú csodája. És ő mindig ebben gyönyörködött. Nem a kerti virágok tetszettek neki nagyon, hanem ezek az apró mezei virágok, a legelők virágai. Számon és nyilván tartotta, hogy mikor mi virágzik. Ez volt a mindene, ebben gyönyörködött: a színpompában, az illatokban, a virágok különlegességében. Körülbelül 6 éves koromban kezdődtek ezek a máig meghatározó és indítást adó természetjáró utak.
- Ha meg kellene határozni azt, hogy mi volt a döntő élete alakulásában: a gyermekkori kirándulások a nagyapával vagy a tudós édesapa, melyiket jelölné meg?
- Anyai nagyapám a növények szeretetébe és a növények világába vezetett be. Ennek lényege tehát az volt, hogy felhívta figyelmem a növények különlegességére és értékére. Meg arra, hogy tavasztól őszig, meg télen is él ez a világ és csodákkal teli. Édesapám a latint követelte meg a lehető legjobban. Ez nagy előnyömre szolgált a középiskolában és legfőképpen az egyetemen. Szinte már vittem magammal a növények latin neveit és a szakkifejezéseket.
- A kertészmérnöki pálya magától értetődő volt, vagy máson is gondolkodott?
- Nem, nem volt magától értetődő – állatorvos akartam lenni. Egyszer bejött nagyapám a csabai evangélikus gimnáziumba (akkor ott tanultam), és elmentünk itt Csabán a szérumtermelőbe. Ott a disznókat beoltották és a szervezetük termelte az antitoxinokat. Az ottani munka velejárója volt az is, hogy levágják a disznót. No, amikor bedöfték a tört a disznó torkába, a disznó rám nézett, de úgy, hogy rosszul lettem. Nagyapámnak megvolt a bizonyosság: ez a gyerek nem való állatorvosnak. Rögtön átiratkoztunk Békésre a kertészeti középiskolába.
- Megbánta Laci bácsi?
- Nem bántam meg, soha nem bántam meg. Mindig sok segítséget kaptam otthon. Bármikor hazamentem középiskolából, egyetemről, otthon mindig be kellett számolni. Nagyapám hozott valami növényt vagy valami más feladatot és azt nekem tudni kellett. Ha nem tudtam, összeszidott. És bárhová mentünk, nagyapám megtalált minden percet, hogy kérdezzen és tanítson. Később megértettem, hogy kiváló pedagógus volt. És belőlem szakembert akart csinálni, ez volt az elhatározása, amit azután el is fogadtam.
- Szemléletben mi az, amit megtanult a kertészmérnöki munkában?
- A szakmai dolgok az egyetemen elég hiányosak voltak, inkább csak elméletiek. A szakmát, az igazi szakmát az nem nagyon tanultuk. Azt az életben tanultuk meg. Bár családi hátterem nem számított kedvezőnek, mégis talán a szakmai elkötelezettség miatt az egyetem után Békés megyei főkertész lettem. 1960-ban Gécs Jenő a megyei művelődési központban megkért, hogy alakítsak kertbarát szakkört, amit nehezen, de el is vállaltam.
- A Stark Adolf kertbarátkört?
- Igen, 1960-ban, 44 évvel ezelőtt. Olyan kertészekkel, mint Bohus János aki új fajtát állított elő és kiváló kertész volt, Ambrus János (Zoli apja), Kertész Évának, a Munkácsy Múzeum botanikusának az édesapjával és még másokkal. Készítettünk éves programot, arra elő készülhettem és soha nem volt semmi problémám. Kiváló iskola volt számomra, úgyhogy később számos szakértői megbízatást kaptam, mondhatom, országszerte.
- Ahogy elmesélte, a nagyapjával is és munkája során is megismerte a Körös-Maros közét. Van-e olyan kedvenc helye vagy tája, ami különösen kedves?
- Van. Én életemben egyszer mentem el üdülni, az sem sikerült… De van egy hely, a Bélmegyeri Erdőspuszta. Ha én fáradt voltam, ha én kimerült voltam, kimentem, ott van egy helyem, és ott egy nap alatt úgy kipihentem magam, hogy azt nehéz elmondani. Ez volt a mindenem, a legkedvesebb helyem. Ezt nagyon-nagyon szerettem és szeretem.
- Szép pillanat volt, amikor a visszaültetéseket megkezdték.
- Igen, nagyon szép élményem, talán nem pusztulnak ki ott a fák.
- Ön jól ismeri az élővilágot, sok emléke van a régi időkből is. Tudna-e olyan állat- vagy növényfajokat említeni, amelyek kipusztulása vagy visszaszorulása nem magától értetődő.
- A Bélmegyeri Erdőspusztának a szikpadkás részei -amit a téeszelnök felszántatott- az egy rendkívül különleges, a világon egyedül álló képződmény volt, talajképződmény, rendkívül sok növényfajjal. A bárányparéjtól kezdve számtalan érdekes fajnak volt ez az otthona és helye. Amikor felszántották, akkor ez megsemmisült. Azóta sem találjuk ezeket a növényeket. Lehet, hogy száz, kétszáz év múlva esetleg még valami vissza fog térni belőle vagy lesz még belőle valami, mert a magok genetikailag nagyon sokáig képesek megőrizni életképességüket. Ez volt a legcsodálatosabb, legszebb. Nagyon sok minden úgy eltűnt, hogy nem is tudjuk, hogy volt.
- Beszélgettünk korábban arról, hogy sokáig nem tartották fontosnak a környezet állapotát. Ön szerint milyen technikák vagy mely döntések ártottak legtöbbet a szűkebben vett környezetünknek?
- A szűkebben vett környezetünknek a mezőgazdaság ártotta a legtöbbet. Akkor, amikor nagyüzemi gazdálkodást és hatalmas táblaméreteket alakítottak ki. Az értelmetlen kemizáláson kívül a melioráció is borzalmas kárt okozott. A melioráció elvileg egy kiváló dolog lenne. Amikor sok a víz, elvezetjük, amikor kevés a víz, visszavezetjük; kétirányú folyamat, állandó, szükséges vízszintet biztosítunk, egyensúlyt. Több száz, több ezer éve föltalálták. Igen ám, de nálunk nem ez volt. Nálunk az volt, hogy meliorációval a vizet elvezettük. Nem vették figyelembe, hogy keleti szomszédaink is víztározókat építettek, mert a víz számukra is fontos. Csak akkor kapunk vizet, ha a Kárpátokban nagyon sok az eső, amikor már ott is kárt okoz. Ez volt a baj, így tehát ez a melioráció nem melioráció, hanem egyoldalú vízelvezetés.
- Hogyan került kapcsolatba a természetvédelemmel?
- A hatvanas években kértek fel hivatalosan, hogy vizsgáljam meg, milyen lehetőségei vannak megyénkben a védetté nyilvánításoknak (az országban utolsóként). 1966-tól számolhatjuk ennek kezdetét.
- Úgy tudom, hogy a Körös-Maros Nemzeti Park megszületésén is sokat munkálkodott.
- Megyei vezetői értekezletet tartottunk minden évben: a hivatal vezetői, tanácsi vezetők, pártvezetők és néhányan szakértőként. Akkoriban már láttam, kertészmérnökként is láttam, hogy milyen sok értékes tájrész van, hogy védetté kell nyilvánítani és hogy érdemes lenne nemzeti parkot is alapítani. Hivatalos formában egy ilyen értekezleten, Kardoskúton vetettem fel ennek gondolatát. A pontos dátumra nem emlékszem, de a 80-as évek elején történt.
- Érdemes jónak lenni? Van értelme az egyes embernek vállalni a szélmalomharcot?
- Hát hogyne lenne. Ha az egyes ember nem vállalja föl, a közösségnek sem lesz jó. Az ember mindig szegényebb lesz, ha a tája pusztul. Tehát a növényzet és együttesük, a táji együttes. Ez komplex dolog és a kulcs a biodiverzitás. Ennek hiányában nincs igazi élet csak fogyatékos minőségek.
- Hogyan született meg a Természeti Emlékpark gondolata?
- Én 33 évig dolgoztam hivatalosan. Tudom, hogy ez idő alatt milyen változások és károsodások történtek a természetben. Felszámoltuk a tanyákat, felszámoltuk az olyan erdősávokat meg fasorokat, amelyek védték a talajt, meg a növényeket és a mezőgazdálkodást is. Ráadásul idegen fajok is bekerültek, amelyek silány minőségűek és ezért jobban alkalmazkodnak a felborult természeti egyensúly adottságaihoz. Ezért kezdtük összegyűjteni és szaporítani az értékes és veszélyben lévő növényfajokat.
- A beszélgetést a honlapra szánjuk. Mit üzenne a honlap látogatóinak? Ha valaki megnézi ezeket a fényképeket, mit vigyen magával?
- Azt szeretném, hogy minél többen föleszméljünk és minél többen bekapcsolódjunk a munká(n)kba: menteni a menthetőt. Az élővilágot, az élővilág sokszínűségét. Mert az élővilág csak sokszínűségében, sokoldalúságában tud fennmaradni. Ezt meg kell menteni, mert különben ha ez nem lesz, akkor sivár lesz a tájunk, s jó változások nélkül emberöltönyi idő alatt is sötét jövő, mű(anyag) környezet elé nézünk.
(A beszélgetést Kammerer Tibor készítette Pósteleken, 2004. tavaszán) |